A szülőktől kapott jó tanácsok, mint hamuban sült pogácsa, végig kísér bennünket.

Észrevétlenül ott lapulnak a tarisznyánkban. Egyik illatosabb, mint a másik. Akadnak köztük ízetlenek és kőkemények. Ez utóbbiakat igyekszünk jó mélyre tenni. Valószínű, nem azért adták a szülők útravalóul, mert a terheinket szerették volna növelni. Azt gondolom, leginkább azért került bele, mert ők is kapták, nem is vették észre, hogy tovább adják. 

Szüleink is megkapták a maguk pogácsáját, jó szándékkal, hogy embert faragjanak csemetéjükből. Sikerült, felnőttek, családot alapítottak, megszülettünk mi. Első pillanattól kezdve kaptuk a szülők tekintetükből, hangjukból, hozzánk való viszonyukból a muníciót.
Sok-sok elismerést vagy a szidalmakat, jó esetben a kettő között.
A dicsérettel önbizalmunk, pozitív énképünk, céltudatosságunk, optimizmusunk táplálkozik. Ezekből merítünk erőt, amikor döntéshelyzetbe kerülünk, amikor választás előtt állunk. Képesek vagyunk megbirkózni a feladattal? Képesnek érezzük-e magunkat arra, hogy helyt álljunk egy új helyzetben? Mennyire vagyunk kreatívak, vállalkozó kedvűek? Milyen a külsőnk? Mit gondolnak mások rólunk?
Na, igen. A kemény, rossz ízű pogácsákat is magunkkal visszük. Ezek nagy eséllyel valóban csak arra jók, hogy a terheinket növeljék, hátráltassanak bennünket. 

A tarisznyáinkba gyűjtögetjük tovább a tapasztalatainkat, adjuk tovább, csupa jót akarva, a gyermekeinknek, hogy aztán ők használják tovább életük során.

Egészen biztos, hogy több olyan pogácsa akad, amelyet több generáción keresztül kerül a legújabb tarisznyába. Vajon felismerjük őket, amikor tovább adjuk? Tudunk kellőképpen tudatosak lenni, hogy megválogassuk őket, hogy csakis finom, ízletes falatokat tegyünk gyermekeink tarisznyájába?