2016. feb 27.

Saját lábamra állok - 2.

írta: Élet - GyIK
Saját lábamra állok - 2.

Független akarok lenni!

Megrendítő élményben volt részem a minap. Egy fiatal nő (nevezzük Ancsának) azt kérdezte tőlem, hogy éreztem-e már azt, hogy

egy senki vagyok, egy nagy senki??!


Nem, ilyet még soha nem éreztem. 

Sokszor felvillan bennem a kérdés azóta. Mi történhet egy emberrel, mennyi minden gyűlt már össze a lelkében, hogy teljesen értéktelennek érezze magát?


Velem az már megtörtént, hogy mások kevésbé értékelték a képességeimet, tudásomat, hozzáállásomat stb., mint ahogy én azt éreztem, gondoltam magamról. Kerültem már megalázó helyzetbe, okoztak fájdalmat már többen is, fizikait és lelkit egyaránt, becsaptak olyanok, akikben bíztam. Éreztem már keserűséget, csalódottságot, elesettséget, tehetetlenséget...

De mindig voltam Valaki! Mindig fontos voltam legalább saját magamnak!

szomoru_no.jpg

 

Ancsa senkinek érezte, érzi magát.

Hogyan lehetséges ilyen? Egyébként férjével és kisfiával él. Családon belül nem szabadna így éreznie senkinek! Vajon a férje tudja? Esetleg általa került ilyen érzelmi állapotba Ancsa? Lehetséges-e más magyarázat?


Úgy gondolom, mire idáig eljutott a súlyos megaláztatásokban volt része.
Ami számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen kapcsolatban hogyan lehet élni. A sokadik kétségbeesett sírás, az önmarcangolás és a padlón lévő önbizalma miért nem figyelmezteti, hogy "ez nem élet!". Ancsa is szeretne nyugodt, értékes életet? Miért nem tesz érte?

Persze, könnyű kívülről osztani az észt!

Amikor érezzük azt, hogy baj van, amikor úgy gondolod, hogy a dolgok körülötted mintha összeesküdtek volna ellened, akkor jó lenne, ha valaki(k) a közeledbe kerülnének. Barát, testvér, szülő, de akár egy idegen is, a legjobb talán szakember, pl. pszichológus. Többször átgondolva az eddigi életed folyását, magad is rájönnél, hol siklott el az egész.
Mikor világra jön egy emberke, kiszolgáltatottan, gyengén, öntudatlanul, vajon megkapja-e a szükséges figyelmet, maximális gondoskodást? Kialakul-e benne az, hogy ő fontos másoknak? Fontos az ő létezése, figyelnek rá? Segítik mozgását, érdeklődve figyelnek mozdulataira, szavacskáira, biztatják. 
Később vajon milyen közösségbe kerül a gyermek? Elfogadó, támogató vagy inkább kirekesztő, agresszív? És a család hogyan viszonyul az iskolai élethez? Magára hagyja a gyerkőcöt, boldoguljon ahogy tud, vagy meghallgatják és kész, esetleg segítenek neki feldolgozni az eseményeket?


Vajon Ancsának milyen lehetett a gyerekkora? Gyakran halljuk a nagyon okos mondást, hogy ELMÚLIK.

Igen, elmúlik minden rossz, ami fáj, ami félelemmel tölt el. Elmúlik minden nehézség, amit követ egy jobb időszak. Elmúlik a kimerültség, a feszültséggel teli időszak. Jó érzés ez a tudat, megnyugtat talán. És valóban elmúlik. Akkor komoly gond van, ha úgy érzed huzamosabb időn keresztül, hogy nem bírod a terhet. Keress segítséget! Hidd el, megtalálod. Ne várd meg, hogy belefáradj annyira, hogy segítséget sem akarsz kérni!

Utólag, néhány hónap vagy év múlva jobb érzéssel tekintesz vissza a mostani jelenedre. Meg tudod csinálni! 


Valamikor gyerekkoromban hallottam a mondást, hogy Istenke adja a terhet mindenkinek, jó sokat, amennyit csak elbír. DE! Ad hozzá erőt is, amivel a terhet tudod cipelni, meg tudod oldani a feladataidat, megküzdesz az akadályokkal. Különleges, egyedi ember vagy, légy büszke Magadra! Mindenre légy büszek, amit elértél, legyen az bármilyen apróságnak tűnő dolog! 


SOK SIKERT!

 

 

Szólj hozzá