Emlékszem az első találkozásra, amikor az egyetem folyosóján épp a szóbeli után ácsorogtam, vártam, hogy visszahívjon a bizottság az értékelésre, hozzám fordult a szomszéd terem ajtajából kilépve:

- Jó napot! Ide vár? (Fehér blúzt, sötét szoknyát viselt, tartásában volt valami elképesztő egyenesség, határozottság.)
- Jó napot! Nem, már csak az értékelésre megyek vissza.
- Akkor már végzett. Jó. – Mosolyodott el, majd az épp mögé lépő kollégája felé fordult.

A felvételi izgalmától még görcsben volt a gyomrom, csak fél füllel hallgattam beszélgetésüket.
… Megkérdeztem, hogy hogyan képzeli el az életét 10 év múlva, és elszomorít, hogy a jelentkezők többségének nincs jövőképe…

Majd pár hónap múlva az első előadást Ő tartotta, ’Bevezetés a pszichológiába’… De még milyen! Egy életre elkísér az ott belém vésődött érzés, a rövid idő alatt, szinte megvilágosodás jelleggel megértett miértek… Miért is egy segítő szakma válik hivatásommá? Mit is tehetek így másokért? Hogy a kiégés jelenségére, mely fogalom akkor számomra még újan csengett, mennyire fontos figyelni. Hogy a segítőnek is szüksége van segítségre, támaszra, és mindenekelőtt egy mélyreható önismeretre. Már ott, akkor, az első alkalommal tanított, nevelt a hivatásra.

Készültem hát a találkozásra, a beszélgetésre. Milyen is lesz Emőkével kamaszkoráról, fiatalságáról beszélni, mit is gondolhat az önszerveződő mozgalmakról, stb. Persze már ekkor sejtettem, hogy az egy óra elég lesz valamire, de igen szűkös keret is… folytatni lehetne sokáig…

Megérkezésemkor épp egy kollegájának küldött születésnapi jókívánságos sms-t…
 

- Volt egy munkatársam a Lipóton, aki arról volt híres, hogy fejből vágta mindenkinek a születésnapját, névnapját, házassági évfordulót, mindenfajta ilyen dátumot, és mindig jött és köszöntött. És képzeld el, már rég nyugdíjban van, és még mindig írja nekem a leveleket, Noéminek (Császár Noémi, a szerk.) is születésnapjára. Szóval hogy ez valami fantasztikus. Na, ez csak úgy eszembe jutott. Mert az hogy Én fejben tartom a közvetlen munkatársaknak születésnapját, névnapját, az nem egy különleges dolog, ez csak természetes. … De most inkább beszélgessünk, hiszen ezért vagyunk itt.

- Igen, beszélgessünk. Ez az Alapítvány (Pszi-Fi), a pszichológiai kultúra terjesztését tűzte zászlajára, elsősorban a fiatal, középiskolás korosztály körében. Ide kapcsolódik a kérdésem, hogy neked milyen volt a kamaszkorod? Te hogyan élted meg ezeket a sokszor lázadással, világmegváltó tervekkel, nagy szerelmekkel teli éveket?

- Fegyelmezett és zárt világban éltem, kollégista voltam. Én még 13 éves koromban elkerültem otthonról, és ettől fogva kollégiumi zártságban, távol a szüleimtől, szigorban töltöttem el napjaimat, rendkívül renitens módon. Mert egyrészt volt a szabály maga, másrészt voltak a baráti közösségek, amik minden ilyen intézményben kialakulnak. Intézményen kívül is, de ahol ilyen intézményekben együtt élnek, a hajdani internátusok, sok regény is megemlékezik ezekről, hogy milyen különleges világ, gondoljunk Szabó Magda remek írásaira. Tehát az internátus világa az tényleg egy egész különleges világ. Én ebben nagyon otthon éreztem magam; elkerültem otthonról, ahol szintén egész fegyelmezett világ vett körül, de a kollégiumban ugye szabály szabály hátán, és a mi kis baráti közösségünk, ami nagyon hamar kialakult, egyébként minden kollégista léthelyzetemben nagyon gyorsan kialakult, és nem nagy létszámú, 4-5 főből álló kis baráti kör. Ezt informális társulásnak nevezi a pszichológia, ami a formális és előírásos szerkezetek, osztályközösségeken belül alakul ki, és baráti, érzelmi szálak határozzák meg ezek alakulását. A legemlékezetesebb ilyen alapcsoportomban, nagyon kevesen voltunk, 3 tagból álló szűk mag, volt ekörül még egy udvar, akik kapcsolódtak hozzánk, de mi hárman református lelkészek lányai voltunk. Mi hárman azonos neveltetéssel, szemléletmóddal, értékrenddel, és így tovább, és ugyanakkor, a serdülésből fakadó olyan lázadó készségekkel, amik arra késztettek, hogy a szabályok alól valahogy kibújjunk. Mi nagyon jó programokat tudtunk magunknak csinálni, amikor nem lehetett kimenni, akkor kiszöktünk a kollégiumból, persze mindig gondoskodtunk arról, hogy legyenek olyanok, akik fedeznek minket, és akik ha van valami gáz, akkor kiállnak értünk, és akkor valamit ugye mindig kitaláltunk, hogy mit fogunk fabulálni, ha mégis úgy adódik, hogy lebukunk. Mi mindenféle rendezvényen részt vettünk, ami akkor volt, hiszen akkor, abban az érában és abban az időszakban az ifjúságnak eléggé zárt és ilyen szerkezetes közösségi rendezvényei voltak. Össztáncnak hívták azokat az összejöveteleket, ahol valóban összejöttek úgy, középiskolások, hogy valahol mindig volt valami táncos rendezvény, az összejövetel lényege volt, hogy táncoltunk. Őszintén szólva, akkor nem nagyon ettünk-ittunk ilyesmi, mert akkor ilyen zsíros kenyér korszak volt.

- Szerettél táncolni?

- Én nagyon, nagyon szerettem táncolni, és élveztem is a táncot. És tulajdonképpen az ifjúkori szerelmek és az ilyen romantikus lángolások és mély egymásba szeretések ideje volt ez az Én életemben. 17 évesen voltam először hulla szerelmes, ilyen ’életem és vérem a szerelemért’ módon. Egy akkor ugyancsak harmadikos gimnazista, tehát egy velem egykorú fiúba, aki a Földes gimnáziumba járt. A mi kollégiumi épületünk a Minorita kolostorból átalakított szörnyeteg épület volt egyébként a kollégiumi élethez képest. Nagy hodály termek, hideg folyósok, szóval egy barátságtalan épület. A templom épületével összenőtten a Földes gimnáziumnak az oldalára néző ablakokkal volt elhelyezve. Ez a gimnázium, a Földes, fiú gimnázium volt, annak a fiúival nagyon jó kis traccspartikat rendeztünk. Ablakból kikiabáltunk az udvarra, és ők viszont. Szóval ilyen élményeim voltak, és nagyon szabad léleknek éreztem magam, fizikailag nagyon zárt életben éltünk mi a kollégiumban, de lélekben nagyon szabad voltam. Akkor még egyenruha kötelezettség is volt, megvolt, hogy milyen ruhában, milyen kötényben, milyen sapkában, a sapkára fel kellett varrni a csíkokat, hogy hányadévesek vagyunk, első év, másodév, harmadév. A sapkaviselés elmaradása fegyelmi büntetéssel járt, tehát nagyon szigorú világban éltem. De ez alól is igyekeztünk kibújni. Mindig azt csináltuk, hogy csapatostul vonultunk, egyvalaki volt az őrszem, levettük a sapkát, mentünk végig a városon, és amikor elértünk vissza a kollégium közelébe, akkor visszatettük a sapkát, és akkor nem lehetett lebukni. Ha pedig valami tanár jött, akkor az őrszem feladata volt, hogy Ő sapkában, ’áldozatként’ volt, sapkában előre ment, és figyelte, hogy tanár van-e a láthatáron, ha volt, akkor rögtön jelezte, és akkor mindannyian fölcsaptuk a sapkát a fejünkre. Szóval ilyesféle gyermeteg renitenciáink voltak.

- Gyermeteg?

- Azért gyermetegek, mert ma így visszatekintve rájuk, voltaképpen az, hogy egy gimnáziumnak a hallgatója lehetek, az az Én életemben egy nagyon nagy dolog volt, mert a származásom miatt még gimnáziumba sem akartak felvenni. Aztán bejutottam mégis úgy, hogy volt, aki hazasírta magát mégis a kollégiumból, a helye megüresedett, és akkor a helyére lehetett menni, Én így

kerültem gimnáziumba. Nagyon jó csapatba kerültem, és hiába voltam én is falusi kislány, mert az apám kényszerűségből falusi pap lett, amikor Budapestről el kellett mennünk. A kikényszerítettségből kijött egy ilyen falusi léthelyzet, amit a szüleim is nagyon emelkedetten vállaltak. Anyám, apám kapáltak, kaszáltak, mindenfajta paraszti munkát megcsináltak, azért, mert nem akartak kilógni a sorból, mert abszolúte szociális érzékű emberek voltak, akik ha már egyszer ilyen helyzetbe kerültek, akkor ezt csinálták. Mi gyerekek is mind mentünk, szőlőt kötöztünk, krumplit töltögettünk, kukoricát címereltünk. Mindenfajta paraszti munkát megtanultam a szőlőkapáláson kívül, mert a szőlőkapálás a legnehezebb munka a világon. Gyerekeknek ezért nem is nagyon engedik. Így míg Én otthon voltam rövid ideig, vagy hazamentem hétvégére, és volt valami munka, akkor engem is befogtak, és ugyanúgy ezt csináltam Én is. Nagyon érdekes volt olyan szempontból az életem, hogy egy falusi közegből valójában egy értelmiségi világot éltem meg a szüleimmel. Apám minden reggel olvasta a Bibliát, 6 nyelven héberül, görögül, latinul, németül, hollandul tudott és angolul is. Ezek voltak a nyelvek, amiket birtokolt. Ő aktívan a nyelveket nem igazán jól beszélte, de rengeteget olvasott idegen nyelveken, és a klasszikus holt nyelveken is, és írogatott is. Egy olyan világból jöttem, ahol ez a fajta kultúra átitatta a lelkünket. Édesanyám is több nyelven beszélt, Hollandiában járt iskolába egy ideig. Ez úgy adódott, hogy volt egy olyan időszak, amiről filmet is készítettek, hogy amikor az első világháború után kisgyerekeket kivittek Hollandiába segélyakcióban, hogy egy kicsit mentesítsék a szülőket. Se élelem, se semmi, és hogy a fejlődésük kedvezően biztosítva legyen, vitaminokkal ellátva, felerősítve, nyelvet tanulva, kapcsolatokat építve térjenek haza. Nagynéném és anyám is így került ki, anyám visszajött Magyarországra, nagynéném vissza sem jött, úgyhogy Ő kint élte le az életét Hollandiában. Anyám barátnője, a szomszéd falu papnéja, svájci származású volt. A férje Svájcba járt teológiára, és ott vette feleségül Baselben ezt a baseli nőt, aki anyám barátnője lett. Vitt hozzájuk, a 6 kilométerre lévő Balajt nevű községbe, hogy meglátogassuk Emi nénit, a barátnőt, elég kislány voltam, de mentem ezekre az utakra. Szóval ez a közeg, amiben Én éltem, akkor is egy értelmiségi közeg volt, még ha az a világ, ami körülvett egy falusi világ is volt. Mikor bekerültem a kollégiumba, ahol általában falusi lányok voltak, mi voltunk az értelmiségi elit, ez az igazság. Soha nem volt bennem semmi elitizmus, de mégiscsak úgy van, hogy vannak vezérszemélyiségek, vagy akik jobban viszik a prímet, vagy valamiben esetleg nyitottabbak, vagy szervező készségük esetleg jobb, és mi hárman, ez a három grácia, akikről már meséltem, hogy a paplányok, mi nagyon meghatározóak voltunk a kollégiumi életben is. Irodalmi esteket szerveztünk - Én még akkor irodalmárnak készültem-, versfelolvasásokat, volt néhány tehetséges festő is, kiállításokat is szerveztünk. Élénk élet volt ilyen szempontból is a koleszban. Egyet tartottunk be nagyon szigorúan a Szilenciumi rendet. Amikor tanulni kellett, akkor tanultunk, ezért aztán akaratomon kívül eléggé jó tanuló lettem, mert az időt akkor nem lehetett másra fordítani csak tanulásra.

- A vidékhez való kötődésed változott? Ma hogyan van benned a vidék, a falu?

- Azt a helyszínt, ahol a szüleim hosszasabban éltek, és ahová Én mindig hazamehettem, és a hazamenetel az mindig olyan volt, mint egy kiszabadulás egy olyan világba, ugye egy fegyelmezett, kollégiumi kötöttségekkel teli világból hazamenni olyan, mint ahogy Ady is írta a versében. Én ugyanolyan módon vagyok a lelkemben bizonyos módon falusi gyerek, mint ahogyan Ady volt. Ő is mégiscsak egy értelmiségi lény volt, bárhogy nézzük, de lelke mélyén valahogy ezt a földközeliséget, a természet szeretetét, az egyszerű gondolkodású, tiszta létet is megélte. Én azt szerettem nagyon a falusi létben, hogy minden olyan átlátható és konkrét. Nem létezett még olyanfajta morális megrontottság, mint ami ma, vagy azok az álságosságok az életből valahogy hiányoztak, nem voltak hál’ Istennek benne, amiket később Én a városi létben megéltem. Fondorlatosságok, kiszámíthatatlanságok, ígéretek be nem tartása, és így tovább, ez nem jellemezte a falusi életet. Én egy olyan falusi élettel találkoztam, legalábbis ez volt az Én gyermekkori tapasztalásom, ahogy a szüleim mozgását láttam, kapcsolatrendszereket láttam, apámnak a presbiterekkel való megbeszéléseit, családlátogatások, összetartás, egymás segítése. Valami olyasfajta összetartást, közösségi életet, becsületes, tiszta életet, egymáshoz nyíltan, mondhatni testvérien viszonyuló közösséget, aminek persze megvoltak a belső feszültségei, konfliktusok, intrikák, ilyesmi, de a fő vonalai, az arculata mégis az életnek, az látható volt és közösségi szellemiségű. Ezt én nagyon szerettem, épp ezért is volt olyan jó mindig hazamenni. Valami olyan biztonságos világba mentem, ahol nemcsak, hogy tudtam, hogy szeretnek engem, elfogadnak, ott van az én otthonom, de úgy, azt a világot is szerettem, amibe hazamentem. Ma is ilyen a kapcsolatom az úgynevezett faluval, de ma már nagyot változott az arculat és a mentalitás is. Ez az urbanizáció, ami ilyen alattomos módon behatolt a falusi életbe, nem tett jót neki. Erről nagyon szép írások vannak egyébként. Volt egy rádiós adás-sorozat, ami arról szólt, hogy 20 évvel ezelőtt egy erdélyi falucskába valaki ellátogatott, aki rádió riporter volt, és nagyon megszerette azt a falut, és évente újra és úja elment. Mindig készített újra és újra riportot. Így lehetett követni, hogy 20 év alatt mit változott az a kis falu. Amikor először elment a riporternő akkor telepes rádió volt, nem volt villany még… Én is egy ilyen faluban éltem egyébként, teljes nomád világban. Nem volt még villany, kútról hordtuk a vizet, telepes rádiót hallgattunk, szóval én ismertem ezt a nagyon egyszerű világot. És ez a riporternő, aki ezeket a tapasztalatokat évről évre gyűjtögette, leírta azt, hogy mi volt, ahogy behatolt a „civilizáció”, tehát ahogy a lehetőségekhez hozzájutottak az emberek, és hogy hogyan atomizálódott a közösség szerkezete, és az elvárosiasodás, és a modern, kényelmes élet modern eszközei beléptek, hogyan választották el az embereket egymástól.

- Milyen hatása lehet ennek például a kisközösségre, úgy általában?

- Ma is úgy gondolom, hogy nagyon nagy ártalmára van a világnak ez a folyamat. Ugyanakkor a civil szerveződéseknek a módját, azt a belső, spontán, öntevékeny szerveződésű közösségi erőt Én hatalmas nagynak tartom. Kicsit ebben is nevelődtem Mérei, a Mesterem révén is. Neki az volt a börtönből kiszabadulása után az életideológiája, hogy meg kell védeni magunkat a politika alattomos, manipulatív hatásaitól. Továbbá mindazoktól a globalizálódó világ hatásaitól is, amik olyan módon alattomosan fertőzik meg a tudatot. Ezek képesek úgy megváltoztatni, hogy már csak a szomorú végeredményt vesszük észre. Arra kellene törekedni, hogy ezektől a manipulációktól magunkat megvédve kisközösségekbe vigyük az életet. Ő is megcsinálta a maga kis közösségeit, az egyik ilyen volt, amihez Én is tartoztam. Épp ezért tartom igazán fontosnak a pszichológián belül is az ilyesféle civil szerveződések munkáját. Ahogy Méreitől megtanultam, meg is tapasztaltam, hogy a közösség összetartó ereje mennyire fontos, hogy egy közös célért spontán szerveződő közösség miket tud elérni, az bámulatos tud lenni. Mert belátható, hogy a saját indíttatásból vállalt feladatot könnyebben, szívesebben elvégzi az ember, mint azt, amit nem saját meggyőződésből végez. És ha kötelességből, már-már kényszerből teszi, az nem ugyanaz, nem ugyanolyan súlyú, számára sem, mintha saját meggyőződésből, saját vállalásból.

- Mit gondolsz a pszichológusi hivatásról, mire készüljön az, aki ezt a hivatást választja, kapja életfeladatul?

- Aki erre a hivatásra készül, az készüljön fel, hogy ez egy fáradtságos, idői és anyagi áldozatokkal is járó nagy vállalkozás. De az, hogy a diploma megszerzése után hova alakul, azt úgyis csak az élet hozza ki, ugyanis ez után, a diploma megszerzése után, kezdődik a valódi pszichológusi szakma. A pszichológusi hivatás egy élethosszig tartó önismeret. Én például épp most is egy ilyen munkában vagyok, már csak 2-3 alkalom van hátra belőle, de dolgozom rajta egy másik személy segítségével. Mert fontos ugyan kifejezni, leírni, lerajzolni is például vagy bárhogyan kifejezni, de kell a másik személy is, akivel meg lehet osztani.

- Szerinted az önismereti munkát mikor érdemes elkezdeni?

- Az önismeretről azt gondolom, hogy fontos minél hamarabb elkezdeni, már csak az előbb említettek miatt is.

- Esett szó érintőlegesen a kamaszkori szerelmekről, kapcsolatokról. Ma a fiatalok többsége elég szabadon kezeli ezeket a dolgokat…

- Látom, hogy a fiatalok korai ’felelőtlen’ kapcsolatokba bonyolódnak sokszor. Vagyok ugyan annyira liberális, hogy azt elfogadom, több közül könnyebb választani -aki többet próbál, az könnyebben is választ- de csak addig a pontig tudom ezt tolerálni, amíg a gyerek nem jön. Azt hinni, hogy a házasság, a valódi elkötelezettség nélkül vállalt gyermek ugyanolyan biztonságos alapokkal fog rendelkezni, mint aki biztos családi háttérrel születik, az nagy tévedés. Ez ugyanis nem így van. Számos kutatás igazolja, hogy azok a terhességek, de inkább hívjuk áldott állapotnak, ahol a felek összeházasodtak, ott sokkal nyugodtabb az anya a terhesség idején, mert Őt elvették, biztonságban érezheti magát, mint azokban az esetekben, ahol nincs ilyen szinten is megerősítve a kapcsolat. Nem vagyok a házasság nélküli gyermekvállalás híve, mert kell a felelősség. Épp ezért is vonzódom némileg a keleti kultúrákhoz. Ismerek több hindu férfit, és hát náluk úgy van, hogy a szülők választják a párt, és csodálatos, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek a párok. És ezek az ismerőseim elmondják, hogy nem nagyon szeretik az olyan nőket, akiknek az emléknyomában több ilyen élmény, ilyen összehasonlítási alap van.

- Továbbfűzve ezt a témát, és kapcsolódva napjainkat átható témákhoz, mit gondolsz, hogyan élhetünk felelősségteljesen?

- Mindenki magán hordja az adott korszellem lenyomatát, jóllehet ez tudattalan, mégsem tudjuk ez alól kivonni magunkat. Erről nem tehetünk. A korszellem magában hordoz bizonyos szabályokat is, határokat, ezek a határok pedig azért is vannak, hogy egyfajta biztonságot adjanak, hogy keretek közt biztonságban érezhesse magát az ember. Ma is vannak még egyébként olyan közösségek, melyek meg tudják adni ezt a határt, az élethez szükséges kereteket, és a vallások is képesek erre mind a mai napig. Ide kapcsolom azt is. hogy én például mindig kiállok a véleményem mellett, hangoztatom is, ha szükséges. Volt pár olyan nagyobb nyilvánosságot kapó ügy, amiben szintén kiálltam az igazamért, vállaltam a véleményemet, és tudod, hogy miért? Mert nem félek! Félem az Istent, de az más, félni viszont nem félek. Ebben is fontos a hit szerepe, talán ebben van a kulcs.

- Kevesen tudják rólad, hogy gyógytornász is vagy, ezzel kezdted pályafutásod, és csak ezután váltál pszichológussá.

- Igen, első végzettségem gyógytornász. Mivel az egyetemre származásom miatt nem kerültem be először, ezért is végeztem el ezt az iskolát. Ez egy kétéves képzés volt, egy szakiskola valójában. Ott nagyon sok olyat megtanultam, amit az egyetemen tudtam használni, például az anatómiát is. A többiek az egyetemen vért izzadtak az anatómiával, nekem meg nem okozott semmiféle gondot, mert Én ezt már korábban megtanultam, nagyon részletesen. Aztán akkor találkoztam először a ’schultzolással’ is. Ugye ezt később, amikor az Autogén Tréninget tanultam, akkor mondtam, hogy de hát ez a ’schultzolás’, nem? És igen, mondták, hogy persze, Schultz fejlesztette ki, autogén tréningnek hívják. Na, szóval Én már ezt akkor tudtam. Aztán azt is élveztem, hogy sokat tornásztunk, és csinos lettem tőle, a testemet is karban tartotta. És később az egész tudásomat, amit itt megtanultam, tapasztaltam áthoztam a pszichológiába is.

- Van olyan, amit kiemelnél, ami igazán fontos a jól-léthez?

- Fontosnak tartom az egyensúlyt, a testi-lelki egyensúlyt. Közvetlen kollégáim tudják, hogy Én mindig energikus vagyok, nem nagyon szoktam fáradt lenni, gyógyszert sem igen szedek, sőt, gyógyszerellenes vagyok. Elismerem, hogy néha kell, de ha magamnak például nagyon muszáj, akkor homeopátiás készítményt szedek csak, és a természetgyógyászat felé is igen nyitott vagyok. Nagyon egyszerű, hogy miért: Ugyanúgy, ahogy Rogers is írja, mert saját tapasztalásom ez, hogy működik. Jó hatással van rám, sokkal jobb hatással, mint a gyógyszerek.

- Van valami technikád?

- Sok technikám van, ahogy már említettem a kifejezés például nagyon fontos, az önismeret is, stb. Szívesen verselgetek, ezek csak úgy jönnek, a családban is van ennek hagyománya, de ez csak egy a sok közül. Van például egy, amit minden reggel elvégzek, egyfajta ébresztés ez. Elképzelem, még mielőtt kinyitnám a szemem, hogy egy fénysugár végighalad a testemen, egész a lábujjaktól a fejtetőig és mosolyog minden pici sejtem, örül a mai napnak. Majd megköszönöm az életet, az egészséget, köszöntöm a testem, köszöntöm a szeretteimet, azokat is, akikkel aznap dolgom lesz, például találkozom. Utána azt mondom magamban, hogy ma minden jól alakul, ma valami jó történik. Ez egy egészen aprócska befektetés, és a haszon óriási.

- Van valami üzeneted az olvasóknak?

- Üzenet? Én utolsó leheletemig fogok dolgozni, és az a mester szerep, hogy kiállok és elmondom a nagy igazságot, az nem Én vagyok. Ezért nem is tudok megfogalmazni konkrét üzenetet. Sokkal inkább azt szeretném, hogy az életem maga legyen az üzenet.

Utószó:
… tudod mit sajnálok csak? Azt, hogy a privát agyamat és a pszichológus agyamat nem tudom kettéválasztani, nem tudom kikapcsolni. Néha arra gondolok, mikor egy privát helyzetben vagyok, hogy ’jaj, bárcsak ki tudnám kapcsolni ezt, bárcsak ne látnám, ne tudnám…’, hát, de ez már így van, sajnos ez az egyetlen, ami nem megy….

Képek forrása:
http://th06.deviantart.com/fs14/300W/i/2007/101/5/9/Community_by_greytrousers.jpg
http://th05.deviantart.com/fs21/300W/f/2007/250/d/b/freedom_by_SweetShading.jpg
http://th00.deviantart.com/fs28/300W/i/2008/175/d/3/Paradise_Freedom_by_PierreDevlin.jpg