A szerető anya gyermekét tanítja önállóan járni. Elég messze van, hogy ne tudja ténylegesen megtámasztani, de karját kinyújtja feléje. Utánozza a gyermek mozdulatait, és ha az meginog, gyorsan felé hajol, mintha el akarná kapni, így a gyerek az hiheti, hogy nem is egyedül jár. (...)

És az anya még ennél is többet tesz. Arca jutalmazóan, bátorítóan hívogat. A gyerek tehát egyedül megy, szemét anyja arcára szegezve, és nem törődve a nehézségekkel. Olyan karokra támaszkodik, amelyek nem tartják fenn, és kitartóan igyekszik az anyja ölelése nyújtotta menedék felé, kevéssé gyanítva, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor anyja iránti szükségletét hangsúlyozza, azt bizonyítja, hogy nélküle is elvan, hiszen egyedül jár.

(Soren Kierkegaard)