„Demokratikus társadalomban a művészet hozzáférés kérdése”

Bódis Kriszta irodalmi műveiben és filmjeiben azokra a kérdésekre keresi a választ, hogyan élnek, élhetnek emberek a periférián, miközben az ózdi Hétes telepi művészeti programjában kapaszkodót kíván nyújtani az ott élőknek. Beszélgettünk nőirodalomról, női szerepekről, a nők társadalomban elfoglalt helyéről.

– Létezik-e Ön szerint „nőirodalom”?
– Szerencsére nem a véleményem a döntő a nőirodalom létezését tekintve. Tény ugyanis, hogy erre a „létezésre” vannak ráutaló jelek. Elképzelhető tehát, hogy a közbeszéd szintjén még föltehető ilyesmi kérdés, de a társadalomtudományi- és az irodalmi diskurzusban már megkerülhetetlen a fogalom. A nőirodalom kifejezést többek között a nőírók társadalmi értelemben vett kisebbségi helyzetének definiálásához használjuk. Ilyen értelemben van például férfi- és nőirodalom. Patriarchális társadalomban a nőírók vannak kisebbségben. Az irodalom nem univerzális, hanem többségi mindaddig, amíg a kisebbségben levők reprezentációs aránya nem biztosított. Szeretem hangsúlyozni, hogy a nőirodalom küzdelme a diszkriminációval szemben modellt adhat a kisebbségben, periférián levő társadalmi csoportok művészeti életben megnyilvánuló pozitív diszkriminációs törekvéseinek. Egy demokratikus társadalomban a művészet hozzáférés kérdése is – az alkotástól a megjelenésen át a társasági tagságokon keresztül a díjakig. És mielőtt megkérdezné, nem a tehetségről beszélek. Az esztétika kritériumrendszere is hatalmi befolyások eredménye. Az is meg fog változni. Ehhez a kisebbségi létből fakadó hátrányokkal indulóknál az őket megillető reprezentációs arányt a többségnek kell biztosítania.

– Nem mesterséges ez a kategória, és az az irány, amely elég jelentős az utóbbi időben a magyar irodalomban, miszerint közösen, közös antológiákban, közös fórumokon, rendezvényeken lépjenek fel a nők?
– Minden kategória mesterséges konstrukció, eredménye. Kategóriák nélkül nem vagyunk képesek eligazodni a valóságban. A világban – úgy ahogy azt mi létrehozzuk – nincsenek kategóriák, mi próbálunk skatulyázni, mert ezt a gyönyörű sokféleséget másképpen nem vagyunk képesek kezelni. Jó, ha rugalmasak és szabadok vagyunk, miközben skatulyázgatunk, mert az bizonyára legalább közelít a tarka valósághoz. Nem árt tehát az irodalom- és a világjelenségek megértéséhez mindig újabb, korszerűbb kategóriákat keresni. Szerintem korszerűek vagyunk ezekkel a törekvésekkel, én még keveslem is őket, ennél sokkal hatékonyabbnak, progresszívebbnek kellene lennünk az érdekérvényesítésben.

– Mindez (és persze sok minden más) nem a nemek ellentéteket erősíti? Hogy dichotómiában akarjuk láttatni a két nemet, nem osztja meg az embereket?
– A nemek dichotómiáját nem mi találtuk ki. Ezek társadalmi kategóriák, és én éppen az árnyalásukon dolgozom. Az embereket az előítéletesség és az abból fakadó felületesség osztja meg. Ha gondolkodunk, nem nehéz belátni, hogy egy közösség vagyunk és az egyensúly mindannyiunk javára válik.

– Mi a különbség egy férfi és egy nő által írt mű között? Milyen szempontból látja másként a világot egy nő, mint egy férfi?
– Másképp szocializálódtunk, máshova tesszük a hangsúlyokat, másfélék a tapasztalataink, és ez gazdagítja az irodalmat. De mindenféle kisebbségi, vagy láthatatlan kulturális tapasztalat gazdagít, a különbözőségnek kell reprezentációs teret adni.

– Szeret-e nőnek lenni? Megváltoztatta-e a művészetét az anyaság?
– A személyiségem része a nemi identitásom is. Olyan nyitott embernek szeretem magam, aki integrálja a saját és a világ sokféleségét. A művészetem is ilyen integrált és folyton kérdező, minden tapasztalat, az anyaságé is alakítja. Anyaként persze sokkal kevesebb időm jut írni. Most csak félig viccelek.

– Előnye vagy hátránya származik-e az embernek abból, hogy nő?
– A mi társadalmunkban, ahogy azt már korábban kifejtettem, mérhető hátrány nőnek lenni. Csakhogy a kaptafánál maradjunk, a Szépírók Társaságának 22%-a nő, ez egyébként a nőirók eleve alulreprezentáltságát mutatja, ráadásul adott évben például a József Attila-díjra jelöltek száma 17 volt, és ebből egy nő kapott jelölést. Félre ne értsenek, nem a díjakról van szó, hanem a képviseletről. Amikor a nők szavazati jogért harcoltak, azért tették, mert bele akartak szólni a döntésekbe, amelyek őket is érintik, és amelyekből másodrendű állampolgárként kihagyták őket.

– Műveiben általában a társadalom perifériáján élőket ábrázolja. Mit gondol, a nők csupán nemüknél fogva hátrányt szenvednek-e? A periférián való létet súlyosbítja-e, hogy valaki nő?
– A kérdéseiben benne vannak a válaszok is. Periférián lenni hátrány. Egyébként éppen a periférián élők puszta ábrázolását haladja meg – reményeim szerint – az, ahogy én alkotó emberként az alkotás fogalmát kiszélesítem, aktivizálom, ha úgy tetszik. Alkotásközpontú módszernek nevezem azt, ahogy Ózdon szegregált közösségekben, marginális csoportokban a társadalmi integráció érdekében az alkotáshoz való hozzáférést biztosítjuk. Alkotással a középpontban és komplex szociális munkával érdekképviseletet, autonóm közösséget fejlesztünk, életkörülményeket javítunk, és hidakat építünk az egymástól elszakadó társadalmi csoportok között.

– Min dolgozik most?
– Annyi mindent tervezek, hogy ahhoz kilenc élet is kevés volna.

J. K.

Fotó Szabó J. Judit