Na, igen! Az ezotériában szinte elcsépelt szó a szeretet, embertársaink elfogadása. Elméletben egészen jól megy sokunknak, a gyakorlatban már akad némi hiányosság. Olyan könnyen ítélkezünk, nyilvánítunk véleményt bármiről és bárkiről, sokszor más szemében a szálkát hamarabb észrevesszük, mint a magunkéban a gerendát. Ahelyett, hogy nyitott szívvel és lélekkel, empátiával közelítenénk egymáshoz, bezárkózunk, elfordulunk (rosszabb esetben az emberek fellökik, eltapossák egymást, ha vélt érdekeik úgy kívánják, vagy akár érdek nélkül is).

Legkedvesebb bibliai történeteim: az irgalmas szamaritánus  és a tékozló fiú esete. Tanulságos mindkettő.

Az irgalmas szamaritánusról a Lukács-evangéliumban olvashatunk. Jézustól megkérdezték, kit kell embertársnak, felebarátnak tekinteni és mint ilyet, szeretni. Példabeszéddel válaszolt: Egy embert rablók támadtak meg az úton. Kifosztották, véresre verték és félholtan otthagyták. Arra haladt egy pap, észrevette, de elment mellette. Ugyanígy tett egy templomi szolgálatra rendelt levita is, aki szintén látta ugyan, de továbbment. Végül egy szamaritánusnak vitt arra az útja (akikkel ellenséges viszonyban volt akkor a zsidó nép). Ez, amikor megpillantotta a félholtra vert embert, megesett rajta a szíve. Ezért odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire és bekötözte azokat, majd szállásra vitte és gondját viselte. Másnap két dénárt adott a gazdának és arra kérte, ápolja a beteget, amíg ő visszatér. Ha többet költene rá, visszatértekor megadja neki. Jézus rámutatott arra, hogy a három közül az a felebarátja annak, aki a rablók kezére került, aki irgalmasságot cselekedett vele. (Lk 10,30-37)

Nagy szükség volna napjainkban hasonló névtelen szamaritánusokra! Aki észreveszi az elesettet, megáll az útján (hisz mindenki halad valahová, de egyelőre háttérbe szorítja saját érdekeit, hogy segítsen). Nem törődve azzal, hogy éppen az "ellenség" táborához tartozik a másik ember, ápolja. Előveszi a maga értékeit (olaj és bor), ezekkel fertőtlenít, gyógyít. Az áldozathozatala itt nem ér véget, mert biztonságos helyre viszi a beteget és hosszú távon is gondoskodik róla, majd továbbáll.

Vajon mi hogyan teszünk, amikor látjuk, hogy valaki segítségre szorul a környezetünkben? Vajon észrevesszük-e egyáltalán? És akarnánk-e áldozni a javainkból névtelenül, szerényen, hogy a másik felerősödjön, talpra álljon? De nem kell itt teljes elesettségben gondolkodni! Azt vajon meghalljuk-e, amikor családtagjaink beszélnek hozzánk? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy szavai mögött milyen érzésekkel küzd?

A szeretet és irgalmasság példáját maga az Isten adja a tékozló fiú anyjaként az evangéliumok egyik legszebb példabeszédében. (Lk 15,11-32). Egy embernek két fia volt. A fiatalabb kikérte az örökségét, elköltözött otthonról és kicsapongó élettel elpazarolta vagyonát. Ekkor disznópásztornak szegődött el. Sokat éhezett, szívesen megtöltötte volna a gyomrát a sertések eledelével, de senki nem adott neki belőle.

Akkor magába szállt és arra gondolt, hogy atyja házában minden jóban dúskálnak a béresek is, ő pedig éhen vész. Elhatározta hát, hogy bűnbánóan hazatér. Mivel pedig nem méltó arra, hogy atyja továbbra is fiának nevezze, csak azt kéri, hogy béresei közé fogadja be őt. Fölkerekedett tehát és visszament atyjához.

Atyja már messziről meglátta őt, elébe sietett, nyakába borult és megcsókolta. Megparancsolta szolgáinak, hogy adják rá a legdrágább köntöst, húzzanak gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Majd leölette a hizlalt borjút és víg lakomát rendezett annak örömére, hogy elveszett fia megkerült.

Az idősebb fiú ezalatt kinn volt a mezőn. Hazafelé tartva meghallotta a zenét és táncot. Mikor megtudta, mi történt, megharagudott és nem akart bemenni a házba, atyja hiába kérlelte. Sőt szemére vetette atyjának, hogy ő, aki mindeddig híven szolgálta, engedelmes volt neki, egyetlen gödölyét sem kapott, hogy barátaival mulathatott volna. Most pedig, hogy megjött az a fiú, aki minden vagyonát parázna nőkre költötte, leölték tiszteletére a hizlalt borjút is.

Az atyja azonban felvilágosította, hogy ő, aki mindig vele volt, mindenével rendelkezik. De mivel a meghaltnak hitt fiú megkerült, illő a vigalom és az örvendezés.

A kereszténység egyetemessé tette a szeretetet, felebarátnak tekintve még az ellenséget is, különösen ha az szükséget szenved, vagy bűnbánatot tart.

Van még mit tanulnunk a szeretetről, de különösen a hétköznapi életünkben kellene elfogadóbbnak lennünk egymás iránt. Ha egy kicsit figyelmesebbek, segítőkészebbek lennénk, nem élne magányosan sok ember.