– Tehát a szemünkkel úgy tapogatjuk le a másikat, hogy szinte az első pillanatban „mindent” tudunk róla?
– Egy pillanat alatt megtörténik az egyeztetés. Bent, az emlékezeti képtárban elraktározott „jó emberek”, „jó arcok”, „rossz emberek”, „rossz arcok” sémákba beillesztjük az éppen látott alakot. De nem csak az arcot, az egész embert. A szerkezetét.

– Tehát nagyon fontos az első benyomás.
– Nagyon. Az első pillanatban sejtjük már, hogy valamiért jó nekem ez az ember, rokonszenves, vonzódom hozzá. Ezt a szemünkkel – öntudatlanul – közöljük is a másikkal. Ma már tudományos vizsgálatok is alátámasztották, hogy komoly üzenetek olvashatók le pusztán a szem mozgásai révén. Ha például lefelé nézünk, akkor az érzésvilágot képviselő agyi struktúrák kezdenek mocorogni. Ilyenkor olyan aktivitási feszültség alakul ki, amelyben az érzések könnyebben gerjednek. Ha balra tekintünk, akkor a múltba nézünk. Ha jobbra, akkor a jövőre gondolunk. Ezt mind látjuk a másikon, de nem tudatosan. Miközben beszélünk, a szavak alatt komoly szimbólumrendszer lép működésbe, amely jelentősen befolyásolja a hatást.

– Ha megismerkedtünk, létrejöhet a kapcsolat. De csak akkor kezdődik a java: a veszekedések, kibékülések. Minden kapcsolat dinamikus? 
– Minden. Jó, ha ismerjük a kapcsolatok dinamikáját, de ugyanilyen jó, ha ismerjük magunkat. Mert akkor tudjuk, mit miért csinálunk, mi miből ered. Azt gondoljuk, oka van a viselkedésünknek. De nem oka van, hanem története. Sok-sok ok összekapaszkodva olyan hálózatos rendszert alkot, amely csodálatos, sajátos, és individuális. Számos nehéz kapcsolat-történet szól arról, hogy két ember megörülve hasonlóságának nagy szerelemben egymásra talál. Ez az imádó, egymást kritika nélkül elfogadó fázis létrehozza azt a fajta burát, amiből nem tudunk jól kilátni. Mihelyt a bura lazulni kezd, és távolodunk, a másik hasonlósága elkezd irritálni. Szerepmegosztások alakulnak ki. A párkapcsolatban szükség van távolságra, de csak olyanra, amelyben még érezni a közelség melegét. Szükségünk van a másikra, bár az individualitásunkat is gondoznunk kell.

A szimbiotikus fázisban úgy jó a másik, ahogy van. Ez egy primitív idealizáció. Azért primitív, mert nagyon korai életünkben az anyánkat nézzük így, a legszebbnek látjuk a világon… Később, amikor már észrevesszük a másik hibáit, illeszkedni kezdünk. Azt mondjuk a másiknak, ez így nem jó, kérlek, változz meg. Sajnos, ez az alapdefekt. Az alaptétel az volna: „Miben kellene nekem változnom ahhoz, hogy te is változtass a viselkedéseden?”

– Senki nem tanít meg rá…
– Senki. Pedig, milyen csodálatos volna, ha azzal a gondolattal kezdenénk illeszkedni egymáshoz: hogy én mit tehetnék annak érdekében, hogy te is megváltozzál? Néha apróságokon csatázunk… Fogkefén, nyitott ablakon, cipőkön. A kutatások kimutatták, hogy az azonos szocializációs keretek közül kikerülő emberek tudnak a legtökéletesebben illeszkedni. Ha két olyan ember kerül össze, akik közül az egyiket úgy szoktatott az édesanyja, hogy levegye a cipőjét, amikor belép, a másikat meg úgy szoktatták, hogy le ne vedd a cipődet, a lakás van mi értünk, bejössz, majd föltörlöm… Akkor a cipő-kérdés a pár életében konfliktus lesz. Vajon, össze tudnak-e csiszolódni? Vagy mint a smirglipapír, addig fogják egymást sebezni, amíg elérik az eleven lelki húst, ahol már annyira fáj az érintés is, hogy nagyon nagy távolságot kell teremteni.

– Mi a teendő?
– A párkapcsolat legfontosabb szabálya: keresd, miben tudsz te magad változni, hogy a másiktól elvárhasd a változtatást. „Én megteszem ezt, és te?” „Én a fogkefémet így fogom betenni a tartóba, te meg leveted a cipődet.” „Kérlek, kérj tőlem valami mást. Én nem szeretem levenni a cipőmet…” Ez egy finom egyezkedés, amelynek a lényege, hogy rögtön föl kell ajánlani valamit. Egyszer nem jön be? Nem baj, bejön másodszor. Türelem! Ha a másik fél látja, hogy igyekszem, meg fogja ő is tenni, ha csak nem lelki beteg. Ha így nem működik, akkor érdemes szakembert bevonni.