Kiskorú veszélyeztetése...

Mit is értünk veszélyeztetésen? Röviden: amikor a gyermek testi, érzelmi, értelmi, erkölcsi fejlődését akadályozza a szülő vagy bárki, aki a gyermekkel közvetlen kapcsolatba kerül. Úgy gondolom, a környezet döntően befolyásolja, hogy mi számít veszélyeztetésnek. A kialakult írott és íratlan szabályok, az elfogadás és elutasítás formái, mennyire nyitott vagy zárt a társadalomban élő családok élete...

És ugye, létezik a jelzőrendszer, aminek a tagjai jelzi a hatóságnak, családsegítőknek, ha problémát észlelnek. 

Hol kezdődik a probléma? 

Közelünkben lakik egy család. Anyuka kb. 15 évvel ezelőtt büszkén mesélte, hogy az óvodás gyermeke energiaitalt iszik. Ízlik neki, megveszik a csemetének, had örüljön.
10 éves körül lehetett ez a gyermek, amikor többször cigivel a kezében láttam, anyukára rákérdeztem, hogy tud-e róla. "Igen, persze! Mi is cigizünk a férjemmel, inkább előttem szívja, mint hogy tüzet csináljon. Meg is veszem neki!" - hangzott a válasz.
Később, 13-14 évesen ittasan ment haza. Aztán gyakran őrjöngött, terrorizálta a családot. 
A gyermek most 20 év körüli. Cukros lett. Nem értek hozzá, hál' Istennek, nem tudom a határokat és azt, h. magas vagy alacsony cukorszinttel kell megküzdeniük. Napi három alkalommal inzulin injekció, amit a srác bead magának. Iskoláit abbahagyta, 8 általánossal alkalmi munkákat vállal. 
A szülőknek életvezetési problémái voltak, maguk sem tudták, hogy mit tegyenek, felelősségteljes döntéseket hozzanak. Lelkiismeret furdalásom van, és mégsem, hiszen nem élhetek mások helyett. A problémákat látták az iskolában, lehet, hogy jelezték is illetékeseknek, de a család életébe nem tudtak beleszólni. Vajon ki kellett volna emelni a gyermeket az anyjától és apjától? Nem hinném, de így sem jó. 

Sok-sok szülő hagyja kütyüzni éjszakába nyúlóan a gyermekét. Az internetről lehet, hogy még beszélnek is, megbeszélik a veszélyforrásokat, stb. A lurkó másnap alszik a suliban, nem tud teljesíteni, pedig jó képességű. Zombiként tengeti napjait, alig várja, hogy a telefont bekapcsolhassa. Függő. A tanár jelezheti a problémát, nagy eséllyel meg is teszi a szülő felé. A szülők pedig széttárják a kezeiket: dolgozok, már annyiszor beszéltem vele, tehetetlenül széttárja a karjait. Jelezni kéne a problémát? Igen, hiszen a gyermek veszélyeztetve van az egészséges fejlődésében, amihez joga van, a szülőnek pedig kötelessége mindezt biztosítani. 

Pszichológus felkeresése megoldást jelentene. Személyes tapasztalatom a következő:
Az egyik pszichológus, akinél megjelentem az egyik gyermekemmel, annyira bizonytalan és tétova és halkszavú és pipogya (nem tudok jobb szót, elnézést kérek az olvasótól), hogy nem lehetett komolyan venni mindazt, amit mond. 
A másik esetben pedig szemmel láthatóan alkoholgondokkal küzdő szakemberhez kerültünk. 
Következő esetben szintén bizonytalan, de legalább nyitott, segítő szándékú szakember határozott véleményt alkotott, amivel nem értettem egyet. Rábíztam a gyermekemet, hiszen szükségünk volt sürgős segítségre. Heti egy alkalmas beszélgetésük után semmit nem változott a helyzet, fogadjam el a dolgokat. Nem tudom elfogadni, azért kerestem fel őt. Ez van.
Egy másik pszichológust kerestem, akit végre el tudtam fogadni, bíztam az eredményességében. Csalódtam. Azt mondta, hogy gyermekem majd kinövi a problémát, ne aggódjak. A gyermekem akkor 13 éves volt, 5-6 évesen már érzékeltem, hogy gondok lesznek. Most 17 éves. Nem nőtte ki. 

A jó pszichológus ritka kincs, hatalmas nagy szükség lenne rájuk!!!

Ismertem egy lányt, aki elmesélte a történetét: Iskolába nem járhatott, mert nagyobbacska korától egy kistelepülésre került az anyjával albérletbe. Fizetniük nem kellett, a házi munka elvégzéséért lakhattak ott. Amikor az édesanyja meghalt, ott maradhatott, folytatnia kellett tovább a ház körüli teendőket. A család férfi tagjai gyakran meglátogatták. Ő nem tiltakozott, azt hitte, ez is a teendői közé tartozott. Terhes lett. A háznál nem volt maradása, menekülésre kényszerült, nem volt hol laknia.
Egy régi rokon megengedte, hogy nála maradhasson kismamaként. Orvos több hónapos terhesen látta először. A hivatalos papírjai is hiányosak voltak. Ekkor került a családsegítő szolgálat látókörébe. Jövedelme nem volt. Határozott, magabiztos, céltudatos: a gyermeket ő fogja felnevelni, keres munkát, mindent előteremt a gyermeke számára. Nem hagyja, hogy elvegyék tőle, vagy bármiben hiánya legyen a kicsinek. 
Aztán mégis nevelőszülőhöz került a gyermek, mert újból nem volt hol lakniuk, jövedelmük sem volt. Minden nap látogatta, ellátta a gyermeket, nem hagyta, hogy idegenek gondoskodjanak róla. Megismerkedett egy fiatal férfivel, akihez odaköltözött. A kicsit hamar visszakapta. Az újdonsült élettárs bántalmazta. Menekülésre kényszerült, a babát természetesen vitte magával. De jó lenne tudni róluk!
Ő vajon veszélyezteti a gyermeke testi épségét, értelmi, erkölcsi és érzelmi fejlődését? Megbízhat vajon a családsegítő hálózatban? Ha jó szakemberrel, ha empatikus, lelkes szakemberrel találkozik, akkor van esélye a gyermeknek, hogy édesanyjával maradjon. 

 ÓÓÓÓ, sokszor de nehéz azt a bizonyos határt megtalálni!
És azok a családok, akik lecsúsztak valami oknál fogva? Megbetegedés, válás, anyagi ellehetetlenülés, bármi, ami egy család harmóniáját megbontja - annyi minden történhet! Sokszor szégyellik a szülők, hogy bajba kerültek, mások okkal vagy ok nélkül félnek a következményektől, ha kiderül, hogy súlyos gondokkal küzdenek. A gyermeknek alapvető joga, hogy saját családjában éljen. De hol a határ? 
A gyermekvédelem szakemberei mindig nehéz helyzetben voltak,  az utóbbi években különösen leterheltek. 

Megoldás? Szakember, szakember, szakember! Sok szakember. Csak az tud segíteni a családoknak, aki empatikus, rugalmas Ember. 
A másik lehetőség pedig, hogy a környezetünkben vegyük észre a segítségre szoruló embereket. Lehetőségeinkhez képest nyújtsunk támogató kezet feléjük! Nem csak karácsonykor kellene figyelnünk, adakoznunk, hanem az év minden napján. Tudom, nem fekete és fehér az élet, sok-sok bonyolult eset létezik, de Emberből vagyunk, figyeljünk egymásra! Vegyük észre a bajba kerülteket! Az egyedül élő idős emberek, fogyatékkal élők mellett egész családoknak is szükségük lehet arra, hogy bármilyen szerény segítséget kapjanak. A jó szó néha többet segít, mint az adomány!