Olyan korban nőttem fel, amikor azt tanultam meg, hogy "Ne szólj szám, nem fáj fejem!". 

Amikor a kisember véleménye nem számított, a nagyok döntöttek mindenről a belátásuk szerint. Eldöntötték, hogy mikor milyen ruházat illik. Eldöntötték, hogy mit gondoljunk róluk, megtanították az igaznak vélt eszméket, logikájukat. Mi az, ami belefér egy emberi kapcsolatba és mi az, ami az közerkölcstől távol esik stb.

A véleménynyílvánítás csak akkor volt helyénvaló, ha egyetértésünket fejeztük ki. 

Mi történt akkor, ha nem értettünk egyet? Esetleg nyílvánosan tettük ezt? Pl. megszégyenítés, elbagatellizálása az esetnek, kiközösítés, az ellenálló elszigetelése. 

Amit nem tanultunk meg: kiállni a köz érdekeiért, de még a magunkéért sem mertünk. Jelentős szerepe volt ebben a kényelemnek is, de főképp a túlélés. Mert ha szóvá tettük a sérelmeinket, akkor a tanár rosszabb jegyet adott (esetleg megbuktatott), megszégyenített a társaink előtt. Erre hamar rájöttünk, hogy ki az, akivel "lehet beszélni" és ki az, akivel jobb elkerülni a konfliktust. Így volt ez később a munkahelyeken. Demokrácia a legritkább esetben fordult elő. Mondogattuk egymás között, hogy "nálunk ilyen a demokárééé!"
Aki bajba került, váltott iskolát, munkahelyet, lakóhelyet, elhagyta az országot. Ritkán akadt olyan társ, partner, aki az öntudatos, közért fellépő ember mellé állt, támogatva az álláspontját. 

A munkahelyek mellett családokon belül is kialakul(hatot)t a gyemeki és emberi jogok sérelme. A félelem, a szégyenérzet kialakítása a bántalmazott önállóságának teljes felőrlését szolgálja. A bántalmazás fokozódása szinte ellehetetleníti azt, hogy a sértett fél megvédje magát, fellépjen valamilyen formában a saját érdekeiért.

Természetesen a hallgatás, elhallgatás kitermelte azt a réteget, akik túlkapásaikkal, hatalmukkal visszaélve okoztak beláthatatlan történéseket. A napi bosszankodás, stressz, félelem együttesen megalapozta a fizikai és mentális betegségek kialakulását.
Sokan utólsó erejüket összeszedve kerestek megoldást, váltottak közösséget, helyet.

Jut eszembe az idézet: "...mert vétkesek közt cinkos aki néma!..." (BabitsMihály) 

Valahogy az utóbbi hónapokban mintha tisztulást látnék a környezetemben. Elkezdtünk felnőni a feladathoz: ha magunkat nem védjük meg, senki nem teszi meg helyettünk!

A rendszerváltozás után felnőtt egy olyan generáció, akik megtanulták a saját érdekeik érvényesítését. Muszáj volt rájönniük saját példájukból kiindulva, bólogatójánosos neveltetésüket sutba vetve, hogy a környezetük olyan, amilyennek ők maguk teremtik. 

Néhány évvel ezelőtt egyetemisták háborgásairól szólt a sajtó, így fejezték ki nemtetszésüket. Örültem a friss levegőnek, ami szétáradt akkor az országban. A fiatalok elég hamar elhallgattak valamilyen oknál fogva. 
Majd a média egységessége (szürkesége) is olvadozni kezdett. Már nem csak az ellenzék politikusainak visszaélései kerültek napvilágra, hanem pl. a köztársasági elnök személyét is jogos támadás érte.

Az oktatás, egészségügy mélyzuhanása látványossá vált számunkra. Az elégedetlen pedagógusok, nővérek és orvosok kiállása saját érdekükért példaértékű. A félelmet ha nem teszik félre, akkor nem marad erejük megvédeni magukat! Támogatásuk pedig nem lehet kérdés, a saját és gyermekeink jövője a tét! A tiszteleten kívül tehetünk még valamit: követjük példájukat, mindenki a maga lehetőségeihez képest a legtöbbet. 

Közben tisztulást is látok. Az emberek egy része felemeli a fejét, kihúzza magát, és azt mondja, hogy engem is anya szült, mint a másikat.

Neki mindent lehet???!!!

Miért van az, hogy ő havonta milliókat keres, miközben a gyermekeimnek nehezen tudom biztosítani a megfelelő élelmiszert, ruházatot, tanulmányait nem tudom támogatni? 
Sorban derülnek ki a visszaélések az egészségügyben, oktatásban. Azok az orvosok, tanárok, hivatalnokok, akik eddig visszaéltek hatalmukkal, hamarosan jobb esetben utcán találják magukat, mert az emberek ébredeznek. Megvédik magukat, ahogy csak tudják, lehetőségeikhez képest. 

Oscar-díjat kapott a Saul fia c. film. A rendezővel, Nemes Jeles Lászlóval is láttam egy-két riportot. Elhangzott, hogy Párizsban, majd USA-nan tanult, ahol a szabadságot élte meg. 
Együtt éreztem vele, bár én soha nem jártam még Franciaországban. 
Hiányzik a szabadság érzése, a tisztaság, korrupciómentesség, a mindenkire egyformán vonatkozó törvények, a másik ember elfogadása, tisztelete.

Rajtunk múlik, hogy megteremtjük-e magunknak, vagy maradunk belezsibbadva a félelembe, tehetetlenül kiszolgáltatottan.